Pages

2014. augusztus 25., hétfő

Cynthia Hand - Angyalsors

„Clara Gardner nemrégiben szerzett tudomást arról, hogy félig-meddig angyal. Az ereiben csörgedező angyalvérnek köszönhetően nemcsak okosabb, erősebb és gyorsabb, mint az emberek (akik közé mostantól már nem számíthatja magát), hanem rendeltetést is kap, azaz el kell végeznie valamit ezen a világon. Csakhogy nem könnyű kiokoskodnia, mi is ez a feladat. Látomása - pontosabban az ott megjelenő erdőtűz és vonzó külsejű idegen - hatására új városba költözik, új iskolába kerül. Miután megismerkedik Christiannel, aki nem más, mint - a szó szoros értelmében - álmai fiúja, kezd összeállni a kép, ám ugyanakkor minden összezavarodik. Feltűnik ugyanis egy másik srác, Tucker, akinek szemlátomást Clara emberi vonásai tetszenek. Ahogy Clara próbál kiigazodni az érthetetlenné vált világban, addig nem sejtett veszélyek mellett olyan döntési kényszerekkel is szembesül, amelyekről nem is hitte volna, hogy bekövetkeznek az életében - őszinteség és színlelés, szerelem és kötelesség, jó és rossz között kell választania. Végre a látomásából ismert tűz is föllobban, de vajon Clara készen áll-e, hogy vállalja a sorsát?”

A tizenhat éves Clara Gardner nem mindennapi tinédzser, ugyanis angyalvér csörgedezik az ereiben. Mennyei mivoltáról tizennégy éves korában szerez tudomást, amikor is édesanyja derült égből villámcsapásként közli vele a hírt: negyedrészt angyal származású. Ez nem csupán azt jelenti, hogy a többi embernél minden tekintetben jobbnak bizonyul és gyönyörű szárnyai vannak, hanem azt is, hogy egy meghatározott rendeltetéssel került a Földre, amelyet teljesítenie kell. Claranak látomásai vannak küldetésével kapcsolatban, amely arra sarkallja a családot, hogy egy teljesen új környéken, Jacksonban új életet kezdjenek, ezzel segítve Clarát abban, hogy megtalálja a látomásaiban szereplő titokzatos fiút.
Cynthia Hand Angyalsors című könyve egy trilógia első része, bevezet minket az angyalok világának rejtelmeibe és megismerteti velünk a főbb szereplőket. Clara édesanyjával, Maggievel és tizennégy éves öccsével, Jeffreyvel él együtt. Maggie már egy több, mint száztíz éves félvér angyal, akinek múltjából csak igen keveset tudunk meg, egyébként programozó az Apple-nél, amin én személy szerint jót mosolyogtam. Jeffrey tipikus kamasz, nehezen viseli a költözést, lázad, ám nemigen összetett karakter, főbb jellemvonásai, hogy minden sportban igazán kiváló (mint az angyalok általában), és nagyon sokat tud enni.
Clara már az első napokban szerez barátokat, Wendy és Angela kerül hozzá a legközelebb. Számomra igen zavaró tényező volt, hogy az írónő már rövid idő után próbálta úgy előadni a „barátságukat”, mint valami hűde szoros kapcsolatot, ám ennek kibontakozására nem nagyon volt sem idő, sem alkalom, ugyanis beszéltek kábé háromszor.

SPOILER!!!
Angelaról hamar kiderül, hogy szintén angyalvérű, és persze szinte egyből rájön, hogy Jeffrey és Clara is angyalvérűek. Szó sincs arról, hogy az angyalvérűek ösztönösen éreznék egymás jelenlétét, vagy valami, a testvérpár a következőképpen „bukik le”: Jeffrey elveri a birkózócsapat minden tagját, Clara pedig mesél arról, hogy különösen viselkednek vele a madarak, és furcsán néz Angela angyalos feliratú pólójára. Nos, a fent említett eseményekből vonja le Angela messzemenő következtetéseit, és persze a könyv végén kiderül, hogy egy olyan osztálytársa is angyalvérű, akit már kicsi kora óta ismer, róla azonban még csak nem is feltételezte, hogy az lenne. Ennek okairól persze magyarázatot nem kapunk…
SPOILER VÉGE!!!

Nos, itt van még nekünk Tucker, azaz Baresz, akit mindenki kedvel, igazán népszerű, legfőbb jellemvonásai, hogy napbarnított a bőre (még tél közepén is!), és nagyon dögös. Tucker a kialakuló szerelmi háromszögünk egyik tagja, korábbi viccelődést félretéve igazán szerethető karakter, családközpontú, dolgos, segítőkész. Ezzel szemben Clara másik „szerelme”, Christian, természetesen szintén nagyon szexi, sőt mi több, kész isten, akit mindenki bálványoz, ő a suli ügyeletes menőfiúja. Mindemellett okos, tehetséges, bátor, síbajnok, szóval Clara álmai fiúja. A szerelmi szál viszonylag fokozatosan bontakozik ki, végigkíséri az egész könyvet, és a legidegesítőbb benne, hogy amikor azt hinnénk, hogy Clara választott, akkor elbizonytalanodik, és hősnőnk elkezd variálni.

Nos, ezzel el is érkeztünk az Angyalsors trilógia központi szereplőjéhez, Clarahoz, aki angyali mivolta ellenére idegesítően baromira hülye, következetlen, nemegyszer igen önző és öntelt. Költözése után meg kell szoknia, hogy az új suliban nem ő a menőcsaj, nem ugrálja körbe mindenki, hanem a „láthatatlanok” közé keveredik. Rövid időn belül tökéletesen megtanul síelni, lovagolni, a horgászás viszont nem megy neki, aminek ő viszont örül, mert „végre valamiben nem rögtön profi”. Korábban balettozott, ám abbahagyta, mivel csalásnak érezte a többi lánnyal szemben, hogy amiért ők keményen megdolgoznak, az hősnőnknek kisujjból jön, DE az iskolabálon tánc közben mégis rálép a partnere lábára!! No de kérem, akkor hogy is van ez? Nem egyszer nyavalyog, hogy most már tényleg a rendeltetésére kell koncentrálnia, meg kellene tanulnia végre rendesen repülni (mert persze angyalként pont ezt nem tudja, de a baletthoz volt esze), hiszen már csak néhány hete van hátra, erre nekiáll KÖRMÖT FESTENI!!

A könyv egyébként olvastatta magát, az alaptörténet is nagyon tetszett, illetve maga a felépített világ, amiből most még sajnos elég kicsike szeletet kaptunk. Néhány helyen azonban kicsit kidolgozatlannak, hiányosnak tűnik a cselekmény, egy-két főbb karakter is túlságosan le van egyszerűsítve. Az egész könyvnek a központjában maga a rendeltetés áll, ami egy angyalvérű legfőbb feladata, tulajdonképpen azért került a Földre, hogy azt teljesítse. Ennek fényében én a befejezést nem találtam kellően ütősnek, mintha maga a lényeg lett volna kicsúfolva, egy igazi tragikus végre számítottam, amit nem kaptam meg. Minden hibája ellenére az Angyalsors mégis elérte, hogy kíváncsi legyek a folytatásra, és alig várjam, hogy még többet olvashassak Cynthia Hand angyalairól.


2014. augusztus 3., vasárnap

Kerstin Gier - Időtlen szerelem trilógia

Kerstin Gier trilógiája már bizony jó ideje megjelent kis hazánkban, mire én is kézbe vettem. Az időutazók mozgalmas világa, sok rajongóhoz hasonlóan, engem is lebilincselt. 

1. rész: Rubinvörös

"Mitévők legyünk, ha egyszerre a múltban találjuk magunkat, és csak annyit tudunk, hogy az üküküküküknagyapánk lovát Kövér Anninak hívták? Úgy van: megőrizzük a hidegvérünket. Legalábbis ezt próbálja tenni Gwendolyn, amikor kiderül: nem elég, hogy ő örökölte a családban az időutazásért felelős gént, de ráadásul az a feladat is neki jutott, hogy rendbe szedje a múltat. És mindennek a tetejébe épp ezt az arrogáns Gideont kapja útitársul! Az össze nem illő páros kénytelen-kelletlen beleveti magát a nem éppen hétköznapi kalandokba. Gwendolyn hamarosan megtapasztalja, hogy az ellentétek alighanem tényleg vonzzák egymást, és ez régen sem volt másképp. És, hogy már a múltban sem úgy mennek a dolgok, mint egykoron..."




2. rész: Zafírkék

"Friss szerelmesként a múltba utazni - ez talán nem a legjobb ötlet. A tizenhat éves újdonsült időutazó, Gwendolyn legalábbis így gondolja. Neki és Gideonnak ugyanis épp elég a gondjuk anélkül is. Például meg kell menteniük a világot. Vagy meg kell tanulniuk menüettet táncolni. (Egyik sem igazán egyszerű!) Amikor ráadásul Gideon nagyon titokzatosan kezd viselkedni, Gwendolyn számára világossá válik, hogy mihamarabb át kell vennie az irányítást a saját hormonjai felett. Különben semmi nem lesz az időtlen szerelemből!"




3. rész: Smaragdzöld

"Mit tesz az, akinek összetörték a szívét? Úgy van. Telefonál a legjobb barátnőjével, csokoládét majszol és hetekig dagonyázik a boldogtalanságban. Csak az a bökkenő, hogy az akarata ellenére időutazóvá vált Gwendolynnak egészen más dolgokra kell tartalékolnia az energiáit: például a túlélésre. Mert azok a szálak, amelyeket a kétes hírű Saint Germain gróf még a múltban illesztett egymáshoz, immár a jelenben is veszélyes hálóvá szövődtek. Ahhoz, hogy felfedjék a titkot, Gideonnak és Gwendolynnak nem elég eltáncolni egy menüettet a 17. század egyik legpompásabb bálján, hanem hanyatt-homlok kell belevetniük magukat a kalandokba bármelyik évről is legyen szó." 



Szinte szünet nélkül olvastam az egyes részeket, ahogy befejeztem az egyiket, úgy vettem kézbe a következőt. Emiatt a cselekmény részletei is meglehetősen összefolynak az emlékeimben, ezért összességében értékelném a trilógiát. 
Már a Rubinvörös kezdetén felkeltette az érdeklődésemet az alaptörténet: egy időutazó család kalandjaiba csöppentünk. Váratlanul kiderül, hogy hősnőnk, Gwendolyn örökölte az időutazó gént, aki egy nap hirtelen a múltban találja magát. Korábban úgy hitték, hogy Gwen unokatestvére lesz az "utód", így őt készítették fel a várható megpróbáltatásokra: nyelvtanulás, vívás, lovaglás, helyes beszéd, történelem, kultúra, tánc stb. Így Gwendolyn teljesen készületlenül áll a közelgő dolgok előtt, és rengeteg bepótolni valója van. Társául szegődik az arrogáns szépfiú, Gideon, akivel együtt kell segíteniük egy titokzatos, múltbéli grófnak bizonyos rejtélyes próféciák beteljesülésében. 
Véleményem szerint a trilógia cselekménye kissé lassan indult be, más körülmények között nem is biztos, hogy elolvastam volna a második részt, ám örülök, hogy mégis belefogtam, hiszen ahogy haladtak előre az események, úgy lett egyre pörgősebb, izgalmasabb az egész történet. A részletek is alaposan kidolgozottak, bár néhány helyen kissé klisés és kiszámítható a cselekmény, mégis úgy gondolom, hogy az egész jól felépített, és bakit se nagyon találunk benne. A szereplőket is alaposan megismerjük, találkozunk igazán szórakoztató és szerethető karakterekkel, de nagyon idegesítőekkel is. Mindhárom részt végigkíséri a humor, a romantika és persze a rejtélyes jóslatok. 

2013. október 1., kedd

Paulo Coelho - Veronika meg akar halni

Nyáron megnéztem a Veronika meg akar halni című filmet, és teljesen magával ragadott, ezért úgy döntöttem, hogy sort fogok keríteni a könyv elolvasására is. Hősnőnk, Veronika egy huszonéves fiatal nő, akinek egy napon  elege lesz az élet sivárságából, és ezért öngyilkosságot kísérel meg. Ezt a döntését nem egy tragikus esemény váltja ki, hanem leginkább egy folyamat eredménye, melynek végére Veronika se nem boldog, se nem szomorú, egyszerűen közönyössé válik. Az író részletesen leírja Veronika gondolatait és érzéseit a világgal kapcsolatban, megtudjuk, hogy miért akar meghalni. Hősnőnk azonban életben marad, és a ljubljanai Villete elmegyógyintézetben ébred, ahol közlik vele, hogy a szíve maradandó károsodást szenvedett, ezért pár napon belül meg fog halni. Veronika számára ez hatalmas csalódást jelent, ugyanis nem akar még több napig szenvedni ezen a világon, nem akarja napokig várni a halált. Végül megnyugszik, és kezd nyitottabbá válni az elmegyógyintézet és annak lakói felé. Újra elkezd zongorázni, megismeri Marit, Zedkát és Eduardot, és ami a legfontosabb, pár nap elteltével újra élni akar, de sajnos már nincs visszaút, ezért igyekszik kihasználni a napokat, amiket még a sorstól kap.
Több szálon fut a cselekmény, ezek közül kettőt emelnék ki. Az egyik szál Veronika története: megismerjük Veronika múltját, egykori vágyait és céljait, érzelmeit és gondolatait. Az író igazán részletesen kidolgozta az ő karakterét. A könyv eleje különösen elgondolkodtatott, amikor Veronika az öngyilkosság elkövetése előtt merengett. Eszébe jutottak egész általános dolgok is, de néhányszor elveszett a részletekben, gondolatai csapongtak, de mégis összeszedett volt az egész. Olvasott egy cikket, felötlött benne, hogy senki sem tudja, hol van Szlovénia, megörült egy fiú mosolyának, belegondolt, hogy létezik-e Isten, felidézi, hogy miért ezt a módját választotta az öngyilkosságnak. Ezeken kívül az események előrehaladtával megtudjuk azt is, hogy Veronika miért érez olyan ellentmondásosan a szülei iránt.
A másik szál, amit én kifejezetten érdekesnek találtam Igor doktorhoz kapcsolódik, akinek igen különös elmélete van az elmebetegségről. Szerinte ugyanis az emberek félnek és túlságosan gátlásosak ahhoz, hogy megvalósítsák vágyaikat, inkább elfojtják őket, és megmérgezi őket a Vitriol, azaz a Keserűség, ami az őrültség oka.
Veronika mellett Eduard karakterét emelném ki. Ő egy fiatal skizofrén férfi, aki alig beszél, Veronikához eleinte egyáltalán nem szól. A lány zongorajátéka azonban lenyűgözi őt, és néhány együtt töltött nap után egymásba szeretnek.
Sok értékes gondolatot olvasni a könyvben, ezek közül emelnék ki néhányat:
" - Én inkább elmegyek, nem akarok zavarni.
Mari behúzódott vele az egyik sarokba.
- Hát te tényleg semmit nem tanultál, még a halál közelségében sem? Hagyd ezt abba, ne gondold mindig azt, hogy zavarsz, ne érezd örökké feszélyezve magad! Ha valakinek nem tetszik, majd szól. Ha meg nem mer szólni, az az ő baja! "
"... maradjatok őrültek, de viselkedjetek úgy, mintha normális emberek lennétek. Ne féljetek mások lenni, de tanuljátok meg, hogyan kell feltűnés nélkül csinálni."
"Az ember már csak ilyen ... Érzelmei nagy részét félelemmel helyettesíti."
Mikor olvastam a könyvet, akarva akaratlanul összehasonlítottam a filmmel. A filmben kevésbé ismerjük meg a Villete lakóit, nemigazán hallunk Igor doktor elméletéről, jelentősebb szerepet kapnak az érzelmek, pontosabban Veronika és Eduard szerelme áll a középpontban. Talán a filmben kicsit le van egyszerűsítve a dolog, úgy tűnik, hogy Veronika a szerelem miatt akar élni, holott ez egy összetettebb folyamat, melyben Eduard fontos, de nem kizárólagos szerepet játszik. A filmben nem ismerjük meg Eduard történetét, a könyvben viszont aránylag részletesen le vannak írva a skizofrén fiú érzelmei és a múltja is.
Összességében a könyv és a film is lenyűgöző és magával ragadó, igazán elgondolkodtatja az olvasót és felhívja a figyelmünket a valóban fontos dolgokra.

2013. szeptember 10., kedd

Cassandra Clare - Csontváros (Végzet ereklyéi 1.)

„Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz – amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem – bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán? Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék...”

Cassandra Clare Csontváros című könyvét nem sokkal a magyarországi megjelenés után olvastam először. Emlékszem, némi izgalmas olvasnivaló után kutatva bolyongtam a könyvesboltban, amikor megláttam ezt a viszonylag terjedelmes, vonzó borítóval rendelkező könyvet, amelynek a fülszövege nem igazán ragadott meg, mégis úgy gondoltam, hogy adok neki egy esélyt. A Csontváros megvásárlására egy nagyon jó döntésnek bizonyult, mivel a története úgy elvarázsolt, ahogy eddig kevés műnek sikerült.

A Végzet ereklyéi sorozatban Cassandra Clare egy igazán magával ragadó világot teremtett meg, melynek főszereplői az Árnyvadászok, de találkozunk még vámpírokkal, tündérekkel, vérfarkasokkal, boszorkánymesterekkel, angyalokkal és démonokkal. Az Alvilágiak kisebb konfliktusai, valamint az Árnyvadászok és a démonok életre szóló háborúi gazdagítják az izgalmas történetet, melynek váratlan fordulatai, varázslatos részletei lehengerlik az olvasót.
A történet középpontjában egy tizenöt éves kamaszlány, Clary Fray áll, akit mindennapi tinédzserproblémák gyötörnek (túl alacsony, túl vörös a haja), ám egy napon elrabolják az édesanyját, így Clary-ben számtalan kérdés merül fel, melyre a válaszokat keresi: Ki rabolta el az édesanyját, és miért? Mit rejt az ő múltja, miért titkolta el az édesanyja, hogy mi ő valójában? A válaszok keresésében segítségére vannak az Árnyvadászok: a szarkasztikus Jace, a gyönyörű Isabelle és testvére, Alec, valamint Hodge, a New York-i Intézet vezetője.

Az írónő egy pillanatra sem hagyja lankadni az olvasó figyelmét, ide-oda kapkodjuk a fejünket a különböző mágikus tárgyak és lények között, miközben a heves csaták pillanataiban tövig rágjuk a körmünket az izgalomtól. Clare a legtöbb főszereplő sorsát, múltját is megismertette velünk, gondosan hagyva néhány titokzatos foltot, amik szintén álmatlan éjszakákat okoznak a szerencsétlen, vagy éppen nagyon is szerencsés olvasónak.
Clary egyik napról a másikra csöppen az Árnyvadászok veszélyes világába, ahol minden mese igaznak bizonyul, az élete többször veszélybe kerül, és mivel édesanyja eddig gondosan elzárta ettől a világtól, nincs felkészülve a rá váró veszedelmekre. El kell ismernünk, a vörös hajú lányka igazán jól veszi az előtte felbukkanó akadályokat, bátran veti bele magát a harcokba, s közben nem feledkezik meg legjobb barátjáról, Simonról sem.
Clarynek, múltja felkutatásában segítségére van Jace, az aranyhajú, aranyszemű Árnyvadász, akinek mindenre van egy-egy odaillő beszólása, melyek megmosolyogtatják az olvasót.
Clare nagyon részletesen felépítette az Árnyvadászok világát, kitért a történelmükre és egy kicsit a politikára is, amelyek csak még inkább közelebb hozták ezeket a természetfeletti lényeket az olvasóhoz.
Nekem kiemelkedően tetszett az Árnyvadászok megszületését elmesélő történet, a Raziel angyal személyéhez fűződő legenda, a rúnák szerepe, és a Néma Testvérek titokzatos jelenléte.

A könyv sikerét mi sem bizonyíthatja jobban, mint hogy Lily Collins és Jamie Campbell Bower főszereplésével film készült belőle, amelyet 2013 augusztusában mutattak be a mozikban.

2013. április 19., péntek

Laurell K. Hamilton - Obszidián pillangó (Anita Blake 9.)

Hivatását tekintve Edward fejvadász. Mindegy, hogy milyen szörnyről van szó, neki csak az a fontos, hogy a hajsza minél hosszabb és véresebb legyen. Edward most Új-Mexikóba viszi Anitát, hogy segítsen neki egy problémás ügy felderítésében. Valami ismeretlen és titokzatos szörnyeteg vérszomjas zombikat gyárt az áldozataiból, ez pedig nem jelent túl sok jót a helyiek számára. Új-Mexikó kietlen, sivatagos világába csöppenve Anita hamarosan az események sűrűjében találja magát. A rejtélyes gyilkosságok, ősi azték szertartások, vámpírok és farkasemberek között Anita már nemcsak az életéért küzd, hanem a józan eszéért is, hogy belőle ne válhasson olyan könyörtelen gyilkológép, mint Edward.”

Ugye emlékszünk, hogy Anita Blake tartozik a mi Edwardunknak egy szívességgel, amiért kinyírta egy haverját? A könyörtelen bérgyilkos most behajtja hősnőnk tartozását, és Új-Mexikóba „invitálja”, hogy segítsen egy helyi ügyet megoldani: Albuquerque-ben valami kegyetlenül gyilkol, a túlélőket pedig elevenen megnyúzza. Edward összehoz egy kisebb csapatot, melyben Anita az egyedüli nő és szembe kell szálljon a nőgyűlölő (vagy inkább nőgyilkoló?) Olaffal és a mindig kanos Bernardoval, emellett a rendőrség sem könnyíti meg a dolgát, hiszen Marks hadnagy igencsak babonás, és Anitát valamiféle lelketlen, gonosz boszorkánynak tartja. Eközben valami ismeretlen lény embereket gyilkol, maga után véres cafatokat hagyva, néhány túlélőt pedig elevenen megnyúz és megcsonkít, azonban semmi nyoma annak, hogy valamilyen eszközt használna, ezért gyanakodnak hőseink arra, hogy a tettes természetfeletti lény. Vajon a város vámpírúrnőjének, Obszidián pillangónak köze lehet az eseményekhez, aki önmagát ősi azték istennek tartja?
Nekem igazán tetszett ez a rész, legfőképpen azért, mert Edward komolyabb szerepet kapott benne, és újra nagyobb hangsúlyt kap a nyomozás, amit már hiányoltam a megelőző AB kötetekből. Edward, mint Ted Forrester éli világát Albuquerque-ben, épp nősülni készül, ez persze nagyon meghökkenti Anitát, nem kevésbé az olvasót. Ted kiváló pótapa is, egész jól kijön menyasszonya, Donna gyerekeivel, közben természetesen titkolja, hogy ki is ő valójában és mivel tölti mindennapjait. Jean-Claude-ot egy kicsit hiányoltam, de végül nem bánom, hogy nem kapott nagy szerepet ebben a részben, így legalább nem válik unalmassá.
A város úrnője, Obszidián pillangó, más néven Itzpapalotl egy ősi azték istennek (vagy annak egy leszármazottjának?) tartja magát, azaz szerinte ő nem egy közönséges vámpír. Különleges képességei, a többi mestervámpírhoz hasonlóan neki is vannak, ezeket kihasználva azték rituálékat is végez az ősi hagyományoknak megfelelően. Ez az azték vonal tetszett, szerintem kellően ki volt dolgozva és egy eddig nem látott lény is felbukkant a történetben.


2013. április 3., szerda

Laurell K. Hamilton - Sápadt hold (Anita Blake 8.)

Amikor Anita megtudja, hogy volt szeretőjét, Richardot nemi erőszak vádjával letartóztatták Tennessee-ben, összehívja a csapatot. Egy ügyvéd és számos vámpír, no meg vérfarkas kíséretében érkezik meg a városba, hogy kiszabadítsa őt. Anita tudja, hogy a vérfarkas egy szörnyeteg, de abban is biztos, hogy nem követhette el a bűnt, amivel vádolják. A zsaruk Myertonban korruptak, a trollok pedig, akiket Richard tanulmányozott, rettegnek. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ha Anita sokáig szimatol, akkor a városka vámpírmestere megtámadja őt és barátait. A helyi vérfarkasok sem látják szívesen az általa vezetett társaságot. Az idő szorít: a holdtölte előtt kell kiszabadítania Richardot, különben a bajok megállíthatatlanul sokasodni kezdenek…

Történetünk kezdetén Anitát értesítik, hogy Richardot Tennessee-ben nemi erőszak vádjával letartóztatták, így hősnőnk gyorsan összekapja magát, és a Jean-Claude által jóváhagyott kísérettel útnak is indul, hogy ex barátját megmentse. Jean-Claude nem tart velük, mert nem akarják túlfeszíteni a húrt a helyi vámpírmesternél, így kedvenc francia vámpírunk kimarad a Sápadt holdból. Anita teljesen biztos Richard ártatlanságában, és egy profi ügyvéd segítségével szinte azon nyomban szabadlábra helyezik a vérfarkast. Richard azonban nem hajlandó távozni Tennessee-ből, a helyi seriff és vámpírmester nyomására sem, mivel a vadon élő trollok veszélyben vannak, mert egy olyan területen élnek, ami egy titokzatos idegennek valamiért nagyon fontos. Meg is kezdődik a nyomozás, kiderül, hogy a myerton-i rendőrök korruptak, rosszfiúik nem egyszer próbálják megfélemlíteni Anitáékat, emellett meg kell küzdeni a helyi vámpírmesterrel is, és ott vannak a myerton-i vérfarkasok, akikben hősnőnk egyáltalán nem bízik. Akcióban és vérben egyáltalán nincs hiány, Anita belső hatalma egyre csak nő, erkölcsi szilárdsága azonban folyamatosan romlik. Szinte válogatás nélkül gyilkol, egyre kegyetlenebbül, persze indoka mindig van rá, és a szimpla fejbelövés már nem „elég”, a kínzásba is belekóstol. Raina hatalma is egyre erősödik hősnőnk felett, amit Anita már nagyon nehezen tud kordában tartani.
A cselekmény nagyon izgalmas, sok új szereplővel és új lényekkel is találkozunk, viszont a fogalmazás egyre igénytelenebb. Nem tudom, hogy ez a fordítás hibája-e, de az a rengeteg szleng (amik között nagyon sok gagyi is van) számomra rendkívül bosszantó. A leírásokkal nincs baj, leginkább Anita személyesebb gondolatainak, és az olvasóhoz való kiszólásainak a megfogalmazása nem tetszik nekem. Hősnőnk már olyan szinten flegma és bunkó, hogy ettől egyre kevésbé szimpatikus. Jelleme is kezd eltorzulni, egyre kegyetlenebb, néhány lépése mögött meghúzódó indok pedig egyenesen nevetséges.

SPOILER!!!
Gondolok itt arra, hogy amikor megkínozta a rosszfiút, és levágta az ujjait, azt azért csinálta ő, és nem más, mert ő semmi olyat nem vár el másoktól, amit maga meg ne tenne. Igen, ez valahol egy jó elv, és persze, az is bűnös, aki „csak” nézi a kínzást és nem tesz ellene semmit, de szerintem itt Anita már egy sokadik határt lépett át.
Ugyebár Raina hatalma kezd erősödni Anita felett, és ez szerintem egy izgalmas történetszál, de vannak gyengepontjai. Az erős testi és gyilkolási vágy, ami ebből fakad, még érthető is, és nem is erőltetett, Raina jelleméből adódik. De az a rituálé, ami után minden farkas azért verseng, hogy Anitát mielőbb leteperje… Ez azért elég abszurd volt, de legalább hősnőnknek lett egy indoka arra is, hogy miért ugorjon Richard ágyába. Nem mellesleg ennek jelentős hatása van a triumvirátusra is.
SPOILER VÉGE!!!

Kezdem megkedvelni a vérleopárdokat is (de hogy utálom a vércica/vércicus elnevezést J), Asher és Damien is egyre szeretni valóbb. Larry és Edward, illtetve a klasszikus zombi idézés kimaradt sajnos ebből a részből is, de nem baj, volt mi kárpótoljon érte.

Összességében jó rész volt ez, egyetlen gondom Anita romló lelke és beszédstílusa volt. J

2013. március 22., péntek

Laurell K. Hamilton - Égő áldozatok (Anita Blake 7.)

„Anita Blake napjai eddig sem voltak eseménytelenek, de mióta kifejezetten szoros szálak fűzik Jean-Claude-hoz - St. Louis vámpírmesteréhez -, az élete bonyolultabb és veszélyesebb, mint valaha. Anitának rá kell döbbennie, hogy vannak dolgok, melyektől még Jean-Claude is fél. Ilyen például az öreg és hatalmas vámpírokból álló Tanács, melynek tagjai most eljöttek, hogy kielégítő magyarázatot kapjanak társuk halálára.
Amikor egy romantikus vacsorát a Jean-Claude titokzatos múltjából felbukkanó vámpírok zavarnak meg, Anita már sejti, hogy a dolgok hamarosan még rosszabbra fordulnak. Miközben a vámpírvadász a vérfarkasok falkájával is összetűzésbe keveredik, a város vérszívóit egy paranormális képességekkel rendelkező gyújtogató veszi célba, és ha Anita nem vigyáz, ez a tűz mindent elemészthet, ami fontos az életében.”

Úgy tűnik, nem minden gyilkosság marad következmények nélkül, Anita Blake-nek a rettegett Vámpírtanács előtt felelnie kell Mr. Oliver meggyilkolása miatt. Igen, ő volt az a sokmillió éves vámpír, aki még csak nem is homo sapiens, de hősnőnk elintézte. Ennél a résznél gondoltam úgy, hogy Anita már túlságosan, hihetetlenül kemény. Na de ez mindegy is, a Tanács itt van, Jean-Claude-on kéri számon a történteket, és mivel Oliver a Tanács tagja volt, így kedvenc francia vámpírunknak követnie kellene őt a székben. Jean-Claude-nak ez azonban roppantul nincs ínyére, mivel ha a Tanács tagja lenne, nem túl nagy hatalma miatt bőven akadna kihívója és rögtön kinyírnák, ezt pedig ugyebár mi sem akarjuk. Szóval Jean-Claude és Anita kénytelen a Vámpírtanács elé állni, és most a régen látott Richard segítségére is szükségük lesz, hiszen a triumvirátus erejével mégiscsak jobb pozícióba kerülnek. Richard sajnos képtelen túllépni a múlt történésein, nagyon csalódott, amit dühvel és agresszióval próbál kezelni, és ezt még megspékeli a depressziója, ami az önmagával szembeni gyűlöletből fakad. Richard nehezen megszerzett pozíciója is kezd veszélybe kerülni, hiszen rossz lelkiállapota a falkának is feltűnik, és máris vannak, akik elfoglalnák a helyét.
A Vámpírtanács tagjai nagyhatalmú vámpírok, azonban köztük is jelentős hatalombeli különbségek vannak. Közülük számomra a legérdekesebb karakter az Utazó volt, aki képes más vámpírok testébe „beköltözni”, ő az, aki valamiféle modernizálásra is hajlandó, és talán nem ragaszkodik annyira a középkorhoz, mint a többi tag, de ez később még úgyis kiforrja magát.
Anitának meg kell jelenjen a Tanács előtt, a találkozást túl kellene élnie, meg kell védenie néhány vérpárducot a vérfarkasoktól, vérfarkasokat a Tanácstól, a várost egy piromágustól, szóval van bőven feladata. Egy kicsi nyomozós rész az Égő áldozatokban is van, de leginkább minden a Tanácsról szól, nincsen nagy szövögetés, hogy húú, ki lehet a gyilkos és a végén elmarad a jééé, tényleg is. Hősnőnk nekem már megint egy kicsit túl kemény volt, de legalább már nem a fizikai erejével ejt minket bámulatba, hanem a mágikus képességei fejlődnek, egyre meghökkentőbb dolgokra képes, az egésznek az egyedüli szépséghibája az, hogy ahhoz, hogy a mágia a kívánt hatást elérje, Anitának be kell gerjednie, és ez elég bizarr jeleneteket eredményez.
Az sem nagyon tetszett, hogy megint olyan nagy szerep jutott a vérfarkasoknak és vérpárducoknak. Jasont egyre jobban kedvelem, Rafaellel pedig eddig sem volt bajom, de a sok új vérállatot nem szeretem, azt pedig különösen nem, hogy Anita már megint egyre jobban belefolyik az ők ügyeikbe. Az életét kockáztatja olyan vérállatokért, akiket szinte nem is ismer, ami nagyon szép és hősies dolog, de nekem egy kicsit hiteltelen, hová lett az az Anita, aki annyira szigorú a szörnyekkel? Végül is ez a folyamat elég szépen végigkövethető, a részek során többször felteszi a kérdést, hogy kik is a szörnyek igazából, úgyhogy a vérállatokkal szembeni önfeláldozó készségét még el tudom fogadni. Na de az, hogy idegen, agresszív vámpírok megmentése végett egy olyan épületbe merészkedik, amelyik bármely pillanatban összeomolhat és halálra zúzhatja őt? Ez már szerintem tényleg túlzás, az meg főleg, hogy ezt tartja normálisnak. Korábban hősnőnk amiatt aggódott, hogy szinte hidegvérrel gyilkol, most pedig az életét kockáztatja olyan vámpírokért, akik meg akarják őt ölni. Mondjuk az igaz, hogy Anita sosem állította, hogy következetes lenne. Mindegy…

De hogy jót is mondjak: Hamilton világa továbbra is lebilincselő, jól kidolgozott, ismét sok szereplő tűnt fel a színen, és egyikük sem csak üres karakter. Ashert nagyon imádtam, szerintem nagyon szerethető, ellentmondásos karakter. Minden esetre, jó sok hosszú hajú fickó van már itt. J

2013. március 6., szerda

Laurell K. Hamilton - Gyilkos tánc (Anita Blake 6.)

„Elérkezett az idő. Anita Blake-nek választania kell - egy vámpír és egy vérfarkas között. Anita Blake, profi halottkeltő és vámpírvadász. De ez alkalommal rá vadásznak. Valaki 500.000 dolláros vérdíjat tűzött ki a fejére, így bujkálnia kell, és az sem árt, ha közben kideríti, ki haragszik rá ennyire. Vajon ember vagy szörnyeteg akarja őt eltenni láb alól? Hogy ne legyen túl egyszerű a dolga, Anitának nemcsak a saját életét kell megmentenie. Richard élete is veszélybe kerül, akárcsak pozíciója a falkában, mivel nem hajlandó ölni saját vérfarkasaiért. Anita viszont öl helyette is. Jean-Claude pedig, a város vámpírmestere csak a megfelelő alkalomra vár, hogy belebújhasson Anita elméjébe, a szívébe... és talán az ágyába is.”

A Gyilkos tánc című rész kezdetén hősnőnket egy szokatlan kéréssel keresi fel egy Sabin nevű vámpír. Megkéri, hogy gyógyítsa meg őt, hiszen Sabin, szerelme kedvéért lemondott az emberi vérről, és emiatt rohadni kezdett a teste, kezét már csak egy kesztyű tartja össze, és az állapota rohamosan romlik. Anita eleinte kételkedik abban, hogy tudna segíteni a vámpíron, azonban Sabin és halandó szolgája meggyőzik, hogy tegyen egy próbát. Emellett Anitának még a szerelmi háromszöggel is meg kell birkóznia, felváltva randizik Richarddal és Jean-Clauddal, és ha még mindez nem lenne elég, szeretett Edwardunk megbízatást kap Anita Blake megölésére. Edward azonban nem okoz csalódást, értesíti Anitát, és megígéri, hogy megvédi őt, valamint kinyomozza, hogy ki a megbízó. Addig Anitának nincs más dolga, mint nyugton maradni, és vigyáznia saját magára. Ez azonban nem ilyen egyszerű, már néhány óra elteltével megtámadják hősnőnket, aki a szokott módon, hidegvérrel nyírja ki támadóját. Az eddig biztonságot sugárzó, hisztis Richarddal sem egyszerű a helyzet, ugyanis veszélybe került a pozíciója a falkában, meg kellene küzdenie a falkavezérrel, Marcussal, Richard azonban továbbra sem hajlandó ölni. Ismét erőteljes szerepet kap a vérfarkas falka, amit én még mindig nem szeretek, de hát ez van… Anita próbálja kézben tartani a dolgokat, és a sok problémája mellett már szinte eltörpül az, hogy meg akarják ölni, egyre jobban belekeveredik a falka ügyeibe is.
Edward végre nagyobb szerepet kapott, többször megszólalt, még viccelődött is. Egyedül a kegyetlen oldalát hiányoltam, az most annyira nem mutatkozott meg.
Továbbra is hajrá Jean-Claude! J Nagyon jó szövege van, tudja, hogyan dumálja be magát Anita ágyába, de azért érzékeny oldala is van, tényleg szerelmes hősnőnkbe.

SPOILER!
Anita végre látja, ahogy Richard átváltozik és elkezd enni Marcusból (igen, a vérfarkasok továbbra is gusztustalan kannibálok), és ez teljesen elborzasztja őt, nem tudja kezelni, a menedéke pedig Jean-Claude ágya lesz. J Szerintem a szex jelenet viszonylag ízlésesen lett megírva, nekem nagyon tetszett, egy-két fura beszólástól eltekintve: „Nem vagy körülmetélve.” Azért Anita nagyon várta már, hogy meztelenül lássa kedvenc francia vámpírunkat, és nekem fura, hogy ez így egyből „feltűnt” neki, főleg, hogy előtte csak egy férfival volt még.  Az sem tetszett, hogy a szexet követő alvás után, amikor Anita felébred, első gondolata, hogy „jaj Richard”! Ó Te nő, örülj már egy kicsit! Aztán Richard megtudja, hogy mi történt, nemhogy emelt fővel továbbállna, nem, megint elkezd csipogni, hogy „de én úgy szeretlek”! Pedig csak pár hónapja vannak együtt…

Stephent nagyon imádtam, olyan kis szeretetreméltó, hogy a nagy, szőrös vérfarkas fél egyedül aludni, és ezért hozzábújik Anitához. Jól van, nem minden vérfarkast utálok. J
SPOILER VÉGE!!!

A történet során kiderül, hogy Anita Blake valójában sokkal nagyobb erővel rendelkezik, mint ahogy azt korábban hittük, és ez az erő veszélyes fegyverként tud szolgálni, sokan megrémülnek tőle.
A nyomozós szál ebben a részben nincs kifejtve, mert azt Edward végzi, és talán ezért sem tetszett, amikor leleplezték a megbízót. Túlságosan magasra tette a lécet a felvezetés, amihez képest a megbízó személye és indokai elég…, hogy is mondjam, laposak. Aztán mikor azt gondolnánk, hogy vége, meg lehet nyugodni, jön egy kis elrablás, sok-sok gyilkolás, amit nem bántam, mert végre megszabadultam néhány, számomra nemkívánatos szereplőtől. Aztán még egy kis gyilkolás, és jöhet a megnyugvás, többé-kevésbé.
Szépen megfigyelhető a folyamat, hogy Anita Blake egyre kegyetlenebbül gyilkol. A Hóhér áldozatai között már nem csak vámpírok, hanem egyre több vérfarkas és ember is szerepel. Azért hősnőnknek van még lelkiismerete, néha elgondolkozik azon, hogy már nem kelt benne semmilyen érzelmet, ha kiolt egy életet, és ez megrémíti. Kíváncsi vagyok, hogy majd mi lesz ebből.

A Gyilkos tánc, néhány jelenettől eltekintve, szerintem nem lett valami nagy durranás, azért jó pont, hogy hősnőnk sok zombit idézett meg. J Kezdek rájönni, hogy jobban szeretem a halottkeltő Anitát, mint a vámpírgyilkos Anitát.

2013. február 27., szerda

Laurell K. Hamilton - Véres csontok (Anita Blake 5.)

„Egyetlen halott feltámasztása Anita Blake számára szinte rutinfeladat. De mihez kezdjen egy egész temetővel? Ez az ügy már első hallásra is rázósnak tűnik. És aztán csak egyre bonyolultabb, véresebb és veszélyesebb lesz. Anitának egy ősrégi temető halottait kellene feltámasztania, hogy a segítségükkel elsimíthassanak egy egyre élesebb vitát a szóban forgó terület jogos tulajdonosait illetően. A megbízók ugyanis luxusszállodát készülnek építeni a hegyek közé, de az ötlettől nincs mindenki elragadtatva. Főként a Bouvier család, akik azt állítják, az őseik abban a földben nyugszanak, tehát a terület őket illeti. De Anita úgy érzi, nincs a birtokában minden információ. Mintha elhallgatnának előle bizonyos dolgokat. Aztán itt vannak a brutális gyilkosságok, melyeknek meg kellene találnia az elkövetőjét. Úgy tűnik, egy vérszomjas vámpír garázdálkodik a környéken, ezért Jean-Claude is a helyszínre siet, és az ő rivalizálása egy másik nagyhatalmú vámpírmesterrel csak tovább bonyolítja a helyzetet. Titokzatos halálesetek, egy temetőnyi zombi, egy fogságából kitörni készülő szörnyeteg - de a vámpírvadász lelkére mégsem ezek a dolgok jelentik a legnagyobb veszélyt. Talán Anita ezúttal túl közel engedi magához Jean-Claude-ot. Talán...”

Egyre inkább magával ragad engem ez a sorozat, mire észbe kapok, már az ötödik részt olvasom. A Véres csontok is igazán tetszett, nagyon izgalmas a cselekménye, és egyre erőszakosabb. Hamilton megrázóbb témákat boncolgat, míg az előző részben „csak” nemi erőszak volt jelen, itt már pedofília, gyerekek kínzása. A történethez hozzá tartoznak ezek az elemek, nem csak arról van szó, hogy „na bedobok valamit hogy megbotránkozzatok”, szerves részei a cselekménynek, ezek motiválják Anitát is. Na de ne ugorjunk ennyire előre. Minden azzal kezdődik, hogy Anita Blake különleges megbízást kap egy ügyvédi irodától, hogy idézzen meg egy egész temetőnyi zombit, ami rengeteg, két-háromszáz éves halottat jelent. Mindezt a lehető legrövidebb idő alatt, hiszen ettől függ, hogy a cég építkezhet-e a területre, avagy sem, bukik párszáz milliót, avagy sem? Anita a helyszínre utazik segítőjével, a vörös hajú, kisfiús Larryvel, hogy megpróbálja teljesíteni a megbízást. Munkájuk során hősnőnk egy gyilkossági ügybe is belebotlik, egy kegyetlen ámokfutó gyerekeket mészárol le, és még egy fiatal lányt is vámpírrá változtattak. Vajon összefügg a két eset? Ha igen, ki áll az egész ügy mögött? Talán a Bouvier család, akik nem szeretnék, hogy az ügyvédi iroda a földjükre építkezzen? Anita a helyi mestervámpír segítségét kéri, és Jean-Claude közbenjárásával meg is szerveznek egy találkozót, ami méginkább bonyolítja az amúgy is veszélyes helyzetet.

A nyomozós rész itt is nagyon izgalmas volt, több szálon fut a cselekmény, végül minden egy kézben összpontosul. Hamilton megint nagyon kreatív volt, új lények gazdagítják a sorozatot: a helyi tündérek és egy rég eltemetett mumus harcát ismerjük meg, és még egy világító szemű, pedofil vámpír is helyet kap a könyvben. Hősnőnk persze egyből rájön, hogy valami itt nem stimmel, és próbálják előle eltitkolni a dolgokat, ő azonban nem nyugszik, és mindent megtesz, hogy megmentsen egy elrabolt, fiatal fiút.
Larry is nagyobb szerepet kap ebben a részben, lehetősége van bizonyítani, és nagyon bátran viselkedik, igazi vámpírvadász lehet belőle, bár a pisztollyal még gyakorolnia kell egy kicsit. J
Végre már Anita és Jean-Claude is együtt tudott tölteni több időt, így hősnőnk már kezdi megkérdőjelezni, hogy kik is a szörnyek valójában. Jean-Claude ismét nagyon imádnivaló, igazán szórakoztató látni, ahogy szépen, lassan „befűzi” Anitát.
Anita ebben a részben sokszor nem tetszett nekem, néha magának kereste a bajt, és nem azzal, hogy nem állt le a nyomozással, hanem mert erőltette a helyi vámpírmester bevonását az ügybe, pedig tudta, hogy súlyos következményei lehetnek annak, hogy Jean-Claude így „betolakodik” a területre. Végül nem bántam, hogy hősnőnk ilyen mitugrász volt, mert ez egy nagyon meglepő végkifejlethez vezetett, ahol aztán mindet kaptuk, aminek egy Anita Blake könyvben lennie kell: vér, rothadó testek, szex stb.

Összességében nagyon tetszett ez a rész, Hamilton nem múlta alul önmagát, a stílusa továbbra is lehengerlő.

2013. február 10., vasárnap

Laurell K. Hamilton - Telihold kávézó (Anita Blake 4.)

Anita Blake szerelmes lesz. De ez a legkisebb problémája. Az ember nem szeret bele csak úgy egy vérfarkasba, rossz hatással lehet a munkájára, főleg ha egy olyan természetfölötti szakértőről van szó mint Anita Blake. Anita hamar rádöbben, hogy ez a szerelem az életébe kerülhet. Nyolc alakváltó tűnt el nyomtalanul a városban, és a vérfarkasok falkavezére azzal bízza meg a város első számú vámpírvadászát, hogy adottságait kihasználva járjon az végére az ügynek. Az eset önmagában sem látszik egyszerűnek, de Anita életét tovább bonyolítja új szerelme, Richard rivalizálása a falkavezérrel, valamint a színen feltűnő Jean-Claude, aki még mindig nem mondott le Anitáról. Néhány gyilkosság, a vérszomjas fejvadász, Edward, egy titokzatos pornófilm és a Telihold kávézó egyre türelmetlenebb vérfarkasai gondoskodnak arról, hogy ezt a decembert Anita
Blake ne tudja könnyen elfelejteni, ha egyáltalán túléli.”

A Telihold Kávézó a megelőző Anita Blake kötetekhez hasonlóan eseménydús rész. Hősnőnk megbízást kap egy férfitól, hogy kutassa fel alakváltó feleségét, és közben kiderül, hogy már nyolc alakváltó tűnt el nyom nélkül a városban. A vérfarkasok falkavezére, Marcus is Anita segítségét kéri, mivel a rendőrségben nem bízik. Betekintést nyerünk a falka életébe, láthatjuk, hogy milyen kegyetlenek, és véresek tudnak lenni igazából, még bizarr pornófilmeket is gyártanak.

Ebben a részben a romantika is nagyobb szerepet kap. Anita kapcsolata Richarddal már több hónapja tart, tombol a szerelem közöttük, csupán Jean-Claude zavar bele a képbe, aki szüntelenül ostromolja hősnőnket. (Hajrá Jean-Claude!! J) Kedvenc francia vámpírunk végül ultimátumot ad Anitának, ami még jobban megbolygatja a szálakat. Én Jean-Claude párti vagyok, számomra sokkal vonzóbb karakter. Richard egy kicsit tutyi-mutyi, és nem azért, mert nem akar ölni, hanem azért, mert elég sokszor elpityeredett akkor, amikor nem kellett volna. És nem, nem gondolom, hogy egy férfinak nem szabad sírni, de Richard néha nagyon bosszantó a „túlérzelgősségével”, főleg a „felrúgott kölyökkutya képével”. Nem fogott meg az sem, ahogy a kapcsolatukat ábrázolták: hat hónap, szép az, de szerintem túlzás, hogy házasságról essen szó, hogy a barátok kérdezgessék, hol a jegygyűrű stb.

Különleges alakváltók is tűnnek fel a színen, mint például a hattyúember (na jó, nem ez volt a neve), aki szerintem baromi jópofa volt. A vérfarkasokat nem igazán bírtam, szerintem gusztustalan, szadista kannibálok. Gabrielt különösen utáltam, Hamilton elérte, hogy egy undorító, túl szőrös férfit képzeljek el, amikor feltűnik a színen.

A nyomozós rész kifejezetten tetszett, szépen szőtte a szálakat az írónő, bár a végén azt éreztem, hogy valami hiányzik a képből, azért összességében kerek lett a dolog. De így utólag, hamarabb is leeshetett volna a tantusz. :)

SPOILER!!!
Nem igazán értettem a végén, hogy a nő, aki írta a könyvet az alakváltókról, meg a vadászok hogyan játszottak össze, egyáltalán mi közük volt egymáshoz, miért falazott nekik a nő? Valószínűleg én voltam már túl álmos, de ez a darab hiányzik nekem a kirakósból. A hattyúember motivációja is sántít egy kicsit szerintem, de minden esetre, jól játszotta magát.
SPOILER VÉGE!!!

Ismét van Edwardunk, ami jó hír. :) Nagyon szimpatikus még Loui, Richard legjobb barátja, a patkányember, és Rafael, a patkánykirály is.
Megjelenik egy új vámpír is, Gretchen, akit Jean-Claude teremtett, és aki nagyon, de nagyon szerelmes kedvenc francia vámpírunkba, és baromi pipa Anitára, amiért ő hódította meg Jean-Claude szívét. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy Anita végül kis fog választani, mert igaz, hogy most sziklaszilárdan Richard-párti, de kezd elbizonytalanodni, ami Richard emberségét illeti.


2013. február 5., kedd

Laurell K. Hamilton - A Kárhozottak cirkusza (Anita Blake 3.)

„Elég rápillantania az első áldozatra, és Anita Blake számára rögtön nyilvánvalóvá válik: vérszomjas vámpírok falkája szabadult rá St. Louisra, akik egy gyilkosságnál nem fognak megállni. De azt ő sem sejti, hogy hamarosan egy hatalmi harc kellős közepén találja magát, melyben a tét a város feletti uralom megszerzése. Az események egyre bonyolódnak, az áldozatok száma pedig rohamosan nő. Vajon elég erős lesz-e Jean-Claude – a város jelenlegi ura – ahhoz, hogy megvédje hatalmát? És kicsoda valójában Richard, Anita titokzatos, új hódolója? Anitának minél gyorsabban cselekednie kell, és nagyon úgy tűnik, csak rosszul választhat, ha életben akar maradni. A Kárhozottak Cirkuszában pedig már minden készen áll a nagy, soha nem látott összecsapásra, a végső leszámolásra.”

A Nevető holttest elindított bennem valamit, és miután befejeztem, szinte rögtön hozzáfogtam a Kárhozottak cirkusza című részhez, ami lényegében abból áll, hogy mindenki meg akarja ölni Jean-Claude-ot, és szegény francia vámpír sokáig ebből semmit nem sejt. J Az ő hatalmát sokan megkérdőjelezik a városban, többek között azért is, mert nem tudja megzabolázni a „szolgáját”, Anitát, és emiatt a helyére pályáznak. Igen ám, de ebből az állásból felmondani nem lehet, csak kihalni. Anita, befolyásos helyzetéből adódóan a „vadászok” célpontjává válik, mindegyikük tőle követeli a vámpírúr nevét és nappali lakhelyét. Hősnőnk azonban nem adja kezükre a kedvenc francia vámpírunkat, hazudozik a vadászoknak és úgy intézi a dolgokat, hogy az neki kedvező legyen. Mindezek mellé egy vámpírcsapat is megjelent a városban, akik ártatlan járókelőkre vadásznak, és a rendőrség tehetetlennek látszik, így Anita Blake ismét beveti kapcsolatait.
Hurrá, Edward ismét színen van, aki továbbra is kegyetlen és gondoskodó egyszerre. Fenyegetésekkel most sem spórol, egy nagy balhéból ki nem maradna, de azért sebeket is tisztít és bekötöz. Egyre jobban éleződik a helyzet közte és Anita között, de az összecsapásuk továbbra is várat magára, a szövetség fontosabbnak bizonyult.
Jean-Claude egyre erőszakosabban, és csábítóbban próbálja meggyőzni Anitát arról, hogy szükség van a harmadik jelre, hősnőnk azonban nem akarja kockáztatni a lelkét, és Jean-Claude-dal sem akar együtt lenni az örökkévalóságig, sőt, semeddig sem. A vámpírurat azonban nem keseríti el a visszautasítások hosszú sora, egyre kitartóbban próbálkozik.
Megjelenik egy új szereplő, Larry, akit Anita Blake főnöke, Bert vett fel, hogy levegyen hősnőnk válláról egy kis terhet a halott idézés terén. Anitának először be kell tanítania a tapasztalatlan, ámde nagyon elszánt és bátor fiút, így Larry is veszélyesebbnél veszélyesebb kalandokba csöppen, amik nemhogy eltántorítanák, inkább ösztönzik őt. Megismerünk még néhány farkasembert, egy szexi biosztanárt, és egy lamiát, azaz egy félig ember, félig kígyó nőt.
Anita Blake nagyon kemény csaj (kis irónia), nagyon szorult helyzetekből keverik ki úgy, hogy az csak na! (Még egy kis irónia.) Viccet félretéve, valóban egyre jobban kezdem megkedvelni hősnőnket, ennek ellenére ebben a részben néhányszor úgy éreztem, hogy az írónő túlzásba vitte a dolgokat, és Anita már hiteltelenül kemény. 
SPOILER! Az, ahogy legyőz egy egymillió éves vámpírt, utána meg még egy nagyon időset, háát… Értem én, hogy a két vámpírmester 3-3 jelétől sokkal nehezebb őt megölni, meg ott a meglepetés ereje, na de akkor is. Egy vámpírt egymillió éven keresztül nem tudott senki megölni, a város egy vérfürdő szélén áll, nem baj, jön Anita Blake, és egy karódöféssel elintézi az öreget, ezután kibelez még egy kb. félezer évest is. SPOILER VÉGE!


A Kárhozottak cirkusza nem tetszett annyira, mint a második rész, néhol unalmas volt a cselekmény, Anita túl kemény volt, és a végén is elmaradt nálam valamiért az „Aztaaaa!”. Azért nem hagyom abba az olvasást, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz Anitával és Richarddal Jean-Claude-dal. 

2013. január 30., szerda

Laurell K. Hamilton - A Nevető holttest (Anita Blake 2.)

„Anita Blake visszatér! A város legdögösebb vámpírvadászának és halottkeltőjének még mindig nincs pasija, de problémája annál több. Először visszautasítja egy gazdag és befolyásos üzletember felkérését, hogy támasszon fel egy háromszáz éves holttestet. Nagy hiba. Aztán magára haragítja a valaha élt egyik leghatalmasabb vudu papnőt. Ez még nagyobb hibának bizonyul. Ha mindez nem lenne elég, Anita belekeveredik egy véres gyilkosságsorozatba is, melynek titokzatos elkövetője a békés kertvárosokban lakó családokat veszi célba. Lehet, hogy minden mindennel összefügg? Anitának minél előbb meg kell oldania a rejtélyt, ha nem akar újabb ártatlan áldozatokat. És kénytelen ellenállni a város új vámpírura, Jean-Claude csábításának is, különben mindörökre búcsút mondhat a lelkének.”

Annak ellenére, hogy a Bűnös vágyak alulmúlta a várakozásaimat, valami mégis arra késztetett, hogy ne várjak sokat a második rész elkezdésével, és most, hogy befejeztem a Nevető holttestet, kijelenthetem, hogy egyre jobban tetszik nekem ez a sorozat.
Nem sokkal azután, hogy Anita Blake megölte a Nikolaost, valaki, vagy valami családokat kezd gyilkolni Saint Louisban. A lény cafatokra tépi áldozatait, és hősnőnk tanácstalan, nyomozásba kezd, hogy segítse a rendőrség munkáját. Így keresik fel kollégájával, Mannyvel Dominga Salvadort, egy nagyhatalmú vudu papnőt, aki eszelős terveivel komoly fejfájást okoz Anitának. Mindez még nem lenne elég, hősnőnket egy különös, gazdag férfi is megkeresi, aki hatalmas összeget hajlandó fizetni egy zombi életre keltéséért, igen ám, de ehhez emberáldozatra lenne szükség. Emiatt Anita visszautasítja a megbízást, de a férfi egyre erőszakosabb lesz. Ezek tetejébe hősnőnk és Jean-Claude kapcsolata is egyre bonyolultabbá válik, hiszen az újdonsült vámpírúr nem győzi elégszer emlékeztetni Anitát a „szolgaságára”.

A Nevető holttest talán még véresebbre sikerült az első résznél, a gyilkossági helyszínek leírásánál az írónő különösen részletes, nem finomkodik, bár eddig sem tette. Ebben a kötetben közelebbről megismerkedünk egy új „embertípussal”, a vudu papnőkkel, méghozzá Dominga Salvador karakterén keresztül, aki egy elég megszállott, beteges nő, és őrült terveibe Anitát is be akarja vonni. Ennek a vudu főpapnőnek különösen nagy hatalma van, mindenféle szörnyűségre képes, és nem fogja vissza magát. Itt kiemelnék egy pár sort, ami különösen megragadott engem:

„Persze, csak mert ő volt a legveszedelmesebb vudu papnő, akivel valaha találkoztam, még nem jelentette azt, hogy nem volt egyben jó nagymama is. Az emberek ritkán egyfélék. Hitler is szerette a kutyákat.”

Ez a néhány mondat szerintem elgondolkodtató, megmosolyogtató és nagyon igaz. Habár azt nem tudom, hogy Hitler valóban szerette-e a kutyákat, és soha nem is gondolkoztam el rajta.

Anitát kezdem jobban megkedvelni, már jobban ki van emelve a bátorsága, és érthetőbb az is, hogy mitől van olyan különleges hatalma, ami őt a Hóhérrá teszi. Hősnőnk továbbra is nagyon szellemes, szabad szájú, és a legszorultabb helyzetekben is feltalálja magát, legyen az két fegyveres férfi, vagy egy óriási, több darabból összeragasztott szörny. A Ronnies jeleneteket szeretem, azokban szinte mindig történik valami izgalmas, de a Catherine-nel való barátság az kicsit úgy tűnik, mintha csak úgy lógna a levegőben, mintha csak annyi célja lett volna, hogy „elindítsa” az első részt, amúgy egy kifelejthető dolog.
Edwardot hiányoltam, de kárpótolt érte Jean-Claude, aki szerintem nagyon aranyos, ahogy a „szolgaság” előnyeit próbálja megvilágítani Anita előtt. J


Összességében nekem ez a rész jobban tetszett, mint az első, főleg a végkifejlet, annak ellenére, hogy nem volt kiszámíthatatlan és csavaros, az írónő szerintem nagyon szépen összefűzte a szálakat, és emlékezetessé tette vele az egész történetet.

2013. január 21., hétfő

Laurell K. Hamilton - Bűnös vágyak


 „Anita Blake szúr, mint a kihegyezett karó, és kemény, mint egy ezüst pisztolygolyó. 
Olyan világban élünk, ahol a legfelsőbb bíróság döntése alapján a vámpírizmus megengedett. Ahol a halottkeltőnek lenni hétköznapi foglalkozás. Ahol a természetfeletti ügyeket a rendőrség különleges osztaga kezeli. Ahol mindennapos dolog, ha az ember zombikba, vagy patkányemberekbe botlik St. Louis-ban valaki vagy valami gyilkolni kezdi a város legerősebb, leghatalmasabb vámpírjait. A rejtély felderítéséhez a vérszívók kénytelenek külső segítséghez fordulni. Ő Anita Blake. A legdögösebb halottkeltő és vámpírvadász a városban: Azt hitte, már mindent látott, de ez az ügy még neki is okoz meglepetéseket.”

Sokaktól hallottam már dicsérni Hamilton Anita Blake sorozatát, ezért már régóta szemezgettem vele. Nos, most jött el az ideje annak, hogy kézbe vegyem a Bűnös vágyakat. Sajnos abba a hibába estem, hogy túl sokat vártam ettől a könyvtől, és emiatt nem volt akkora élmény, mint amire számítottam. No de kezdjük az elején.
A Hamilton által megalkotott világban léteznek vámpírok, vérfarkasok, zombik, patkányemberek, halottkeltők és még sorolhatnánk. Az Egyesült Államokban néhány évvel ezelőtt elismerték a vámpírok létezését, azóta bírósági engedély szükséges egy vámpír megöléséhez, ennek hiányában gyilkosságnak számít egy vérszívó elpusztítása. Különböző vámpír szórakozóhelyek létesültek, még egy külön városrészük is van, sőt, alakult egy egyház, ami a vámpírságot hirdeti, mint az örök élet lehetőségét. Hősnőnk, Anita Blake ebben a világban dolgozik főállásban halottkeltőként, azaz halott embereket hoz vissza zombiként egy-egy megbízás keretében. A megbízók igényelhetik ezt a szolgáltatást például egy nem egyértelmű végrendelet miatt, vagy azért, hogy bocsánatot kérjenek elhunyt szerettüktől. Mellékállásban Anita vámpírokat öl, így kapta a "Hóhér" elnevezést. Anita természetesen legálisan pusztítja a vérszívókat, a kivégzést az "átlagos" bűnözők leleplezésekor tett lépésekhez hasonló procedúra előzi meg (tanúk kikérdezése, bizonyítékok, engedélyek stb.). Hősnőnk kap egy megbízást, mely szerint meg kell találnia a városban manapság vámpírokat gyilkolászó őrültet, de nem vállalja a feladatot, mivel a megbízója egy vámpír, és ő nem különösebben szívleli a vámpírokat. Megbízója azonban nem nyugszik, megzsarolja Anitát, aki így kénytelen nyomozásba kezdeni. Egyre bonyolultabbá válnak az események, és Anita Blake veszélyesebbnél veszélyesebb lények segítségét kénytelen kérni ahhoz, hogy sikerre vigye tervét.
Nem igazán értettem, hogy Anita miben  olyan különleges, hogy "kiérdemelte" a Hóhér becenevet. Nem láttam, hogy mivel tud ő többet, mint más, még ő is bevallotta, hogy Edward mellett amatőr. Nem különösebben erős, gyorsasága is eltörpül egy vámpír mellett. Azt értem, hogy megérzi a vámpírok életkorát, meg nagyon pöpec fegyvereket használ, de valahogy sosem éreztem azt, hogy hűde kemény csaj. Na jó, a csajok között tényleg kemény, mindig óvatos, nem bízza el magát, és hiteltelen lett volna az is, ha fél kézzel leterít egy vámpírt, mert ő Anita Blake. :) Végül is jó volt ez így, talán az én akadékoskodásomnak is az az oka, hogy jobban voltak hangsúlyozva a félelmei, mint az erősségei. Anita beszólásait viszonyt imádtam, legtöbbje nagyon szellemes és odaillő volt.
Nagyon tetszik Hamilton világkidolgozása, imádtam, hogy annyi lény van benne, a halottkeltő, mint foglalkozás megmosolyogtatott, és meglepődtem a patkányembereken is. :) A történet St. Louis-ban játszódik, az írónő részletesen leírja a várost, az egyes részekhez érzelmeket is társít, így még hitelesebbek a leírások. A karakterek is alaposan ki vannak dolgozva, Hamilton mindegyiket jellemezte külsőleg, és még a mellékszereplők belső tulajdonságairól is kapunk egy-egy kis szeletet. Sok emberrel, vámpírral, patkányemberrel találkozunk a történet során, mindegyiknek megvan a maga kis szerepe az események alakításában, egyedül a nevekkel voltam néha bajban. :)
Az egyik kedvenc szereplőm Edward, azaz ahogy Anita nevezi, a Halál. A benne rejlő kettősség nagyon szimpatikus volt nekem: ha érdeke úgy kívánja, gyilkol, szövetséget köt, vagy éppen szövetségest gyilkol, emellett kitisztítja Anita sebét és őrködik az ágya felett is. Kiszámíthatatlansága és a benne megbúvó jó és gonosz ellentéte miatt nagyon megkedveltem, kíváncsi vagyok a további sorsára.
A történet izgalmas és kiszámíthatatlan, meg tudott lepni az írónő, viszont ahogy már említettem, többet vártam. Ennek ellenére nem hagyok fel a sorozattal, kíváncsi vagyok a folytatásra.

2012. november 5., hétfő

Suzanne Collins - Futótűz


Az Éhezők Viadala trilógia második kötete a Futótűz című könyv. Hőseink, Peeta és Katniss megnyerték a viadalt, a Kapitólium lakói rajonganak értük, a családjaik nem éheznek, az életük gondtalan. Legalábbis így kellene lennie. Katniss nem élvezheti a felhőtlen boldogságot, ugyanis kiderül, Snow elnök iszonyú  dühös, amiért hősnőnk a mérgező bogyókkal kijátszotta a Viadal egyik szabályát: csak egy győztes lehet. Katnissnek ezért be kell bizonyítani, hogy ő csak egy naiv kislány, akinek a szerelem elvette az eszét, nem akart ő lázadni. Ugyanis amit tett, lázadásnak számít, amit kegyetlenül megtorolnak. Már nem csak ő és Peeta vannak veszélyben, hanem a családjaik, sőt, még Gale is. Katnissnek két feladata van a győzelmi körúton (amikor egész Panemet beutazzák): nagyon-nagyon szerelmesnek lenni Peetába, és lecsitítani a lázadozó tömeget. A körzetek ugyanis ébredeznek, felkelések robbannak ki itt-ott, egyre többen szállnak szembe a Kapitólium uralma ellen.
Katniss és Peeta közelebb kerülnek egymáshoz a győzelmi körúton (előtte hónapokig nem is beszéltek), és Haymitch szembesíti hősnőnket azzal, hogy küldetése, miszerint szerelmesnek kell lennie Peetában, egy életre szól. A hatás kedvéért még az eljegyzést is bejelentik, de Snow elnök nem elégedett, részt kell venniük a hetvenötödik Éhezők Viadalán, a harmadik Nagy Mészárláson, ahol a korábbi győzteseknek kell egymással élet-halál harcot vívniuk. Katnissnek egyetlen célja, miután a Snow elnök által rábízott feladatot nem teljesítette, hogy megmentse Peetát, bármi áron. Viszonozni akarja a fiúnak azt, amit érte tett, mindenről lemond érte.
 
Az igaz, hogy ez "csak" egy köztes rész az első és a harmadik kötet között, nem feltétlenül viszi előre az eseményeket, de remek átvezető. Az írónő szerintem igazán meglepte az olvasókat ezzel a Nagy Mészárlással, és több részletet is felvillant előttünk, amiből a folytatást is ki lehet következtetni. Megismerünk több szereplőt, korábbi győzteseket, régi és új barátokat, és gyakran összeszorul a szívünk egy-egy karakter sorsa hallatán. Nem hagyja hidegen az olvasót ez a könyv sem, sokszor igazán kegyetlen, és egyben szeretettel teli.

A Futótűz is elgondolkodtató kérdéseket vet fel: Meddig érdemes küzdeni az életért? Hol van az a pont, amin túl jobb meghalni? Mi lehet rosszabb a halálnál? 
A nagy érzelmi vívódásokat hiányoltam ebben a részben is, például: amikor Katniss nem búcsúzhatott el a családjától, pedig tudta, hogy soha többé nem láthatja őket. Nem vártam tőle hisztérikus rohamokat, de azért nem olyan egyszerű elengedni azokat az embereket, akiket a legjobban szeretünk. Nem egyszerű megbírkózni azzal sem, hogy oké, most megyek meghalni. Na jó, most eléggé leegyszerűsítettem a dolgokat, azért Katniss érzelmileg fejlettebb egy fatuskónál. A szerelmi vívódás viszont hiteles. Hősnőnk igazából még egyik fiúba sem szerelmes, Gale-re nem nézett úgy sosem, Peetával való kapcsolata pedig egy az egyben színjátékra épül. Ezekkel reálisan van megjelenítve az, hogy Katniss nem tudja eldönteni, kit válasszon, illetve, hogy megszökjön-e, vagy maradjon és felkelést robbantson ki.

Ha már az előző bejegyzésemben kimaradt, most részletesebben írnék Katniss jelleméről, és arról, hogy én mit gondolok róla. Hősnőnk korán elveszítette édesapját, és a család fenntartójává kellett válnia, ugyanis édesanyja depresszióba zuhant. Ez mély nyomot hagyott Katniss jellemén: határozott, mindig próbál erős maradni, nagyon ritkán sír. Néha egy kicsit érzéketlennek tűnik, az idő megedzette a lelkét. Azt nem tagadhatjuk, hogy van vér a pucájában, ha meg is retten valamitől, megpróbálja legyőzni félelmét. Jól kidolgozott karakter, szerethető is, de néha nem látja a fától az erdőt. Nemigazán érez együtt az emberekkel, egy-egy pillanat erejéig gondolkodik el például Cecilia, a háromgyermekes anyuka sorsán, akit első nap megölnek az arénában. De igazából már megőrült volna, ha mindenbe nagyon beleéli magát, és ő maga is kijelenti, a Viadalt nem nyerheti meg egy tisztességes ember (valami ilyesmit mond), aki például nem mer gyilkolni.
 
Collins továbbra is szépen fogalmaz, de egyszerűen; nem bonyolítja túl a dolgokat, végtére is egy tizenhét éves lány szemén keresztül nézzük a világot. A tájak szépek és változatosak, tudott újat mutatni az írónő az első rész után, és az Aréna megalkotásában is nagyon kreatív volt.
Nekem ez a rész is nagyon tetszett, izgalmas volt a cselekmény, még a részletek és az apróbb események is lekötötték a figyelmemet.

2012. október 28., vasárnap

Suzanne Collins - Az éhezők viadala



A film körüli felhajtás ösztönzött arra, hogy elolvassam majd valamikor az Éhezők viadala című könyvet. Erre nemrégiben sort is kerítettem, s a könyv elolvasása után a filmet is megnéztem. Azzal nem értek egyet, hogy ez lenne "2012 filmes szenzációja", de a könyv igazán jóra sikerült. Collins egy jövőbeli világot tár elénk, melyben a múlt lázadóit büntetik. Hősnőnk, Katniss Everdeen Panemben, ezen belül a tizenkettedik körzetben él. Mindennapjai az éhenhalás elleni küzdelemről, a mindennapi betevő megszerzéséről szólnak. Barátjával, Gale-lel együtt vadásznak (ami szigorúan tilos), és zsákmányaikat eladják, elcserélik illetve elfogyasztják, így el tudják látni családjaikat. Katnissnek húgáról, Primről, és édesanyjáról kell gondkoskodnia. Ám egy napon minden megváltozik, ugyanis hősnőnknek részt kell vennie az Éhezők Viadalán, ami lényegében arról szól, hogy fiatalok (gyakran gyerekek) ölik meg egymást, és a viadal végére egy győztes marad. Minden körzet két kiválasztottat küld a viadalra, ez felel meg a büntetésnek, amit a Kapitólium kiszabott rájuk. Mindez nem elég, a Kapitólium hatalmas felhajtást csap az esemény körül, tévéműsort készítenek belőle, amit minden polgárnak néznie kell. A kapilóliumiak élvezik is a műsort, fogadásokat kötnek, hiszen nem az ők gyerekeik mészárlását kell végignézniük.
Az erőszak egy szokatlan megvilágításba kerül, ugyanis gyerekek mészárolják le egymást, durva akciófilmekben tapasztalt különös kegyetlenséggel, ami talán egy kicsit el lett bagatelizálva. Vannak kiválasztottak(hivatásosaknak nevezik őket), akiket már kicsi koruk óta a viadalon való részvételre készítenek, mind fizikailag, mind lelkileg. Nos, ez már önmagában véve elég borzasztó, de ilyesmire emlékezhetünk az ókori Spárta történetéből is. A legtöbb kiválasztottnak azonban egy halálos ítélettel egyenlő a viadalon való részvétel, nagy részük alultáplált, egyáltalán nincsenek felkészülve ilyen megpróbáltatásokra. Katniss is ehhez a "táborhoz" tartozik, ennek ellenére látszólag nemigazán viseli meg a gyilkolás. (A második és harmadik rész érzelmi kidolgozottságát most hagyjuk.) Egy átlagos ember becsavarodna attól (szerintem), ha olyasmiket kellene kiállnia, mint Katnissnek, ő azonban nem is nagyon gondolkodik el azon, hogy például bezúzzák előtte egy lány koponyáját, vagy leszúrnak egy fiút, neeem, de egy vérző, gennyes sebtől rosszul van. Meg van magyarázva a dolog, de nem túl hiteles, legalábbis számomra.
Az izgalom azonban kárpótol a hiányosságok miatt: az alapötlet nagyon tetszik, magával ragadott a történet, részletes a világ- és a karakterkidolgozás, a leírások élethűen lefestik a tájat, és komoly tartalom is van mögötte.
Az írónő elgondolkodtat bennünket: mit is jelent valójában a fejlett civilizáció és a barbárság? Hiszen a Kapitóliumban mindenféle modern eszközöket használnak, bármilyen étel elkészül másorpercek alatt, határtalan a pazarlás, míg sok körzetben szörnyű nyomor uralkodik, emberek halnak éhen. Mégis a Kapitólium az, aki tréfát űz az erőszakból, és az ott élők bele sem gondolnak abba, hogy mit művelnek, mindenkinek az a normális, ami van (pedig ezek még nincsenek is elbutítva, mint Scott Westerfeldnél). Szóval igencsak érdekes ez a szembeállítás.
A karakterek közül elsőként Peetát emelném ki, aki Katniss mellett a tizenkettedik körzet másik kiválasztottja. Az ő nevéről nekem a gyros pita  jut eszembe :), de ez az én hibám. Peeta egy izgalmas karakter, ügyesen taktikázik, nem mindig tudjuk, hogy valójában mi is a célja, de azért sokszor olvashatunk egyértelmű utalásokat is. Megható a története, érzékeny lélek, de nem nyámnyila. A viadal során szeretne önmaga maradni, nem akar a Kapitólium kellékévé válni.
A többi szereplő jellemvonásait nem is részletezném, egyedül Catot emelném még ki, aki az egyik hivatásos kiválasztott. Az ő karakterét a film ragadta meg nagyon jól, hozzáadott egy kis pluszt, amitől a gyilkológépet megsajnáljuk, és ami fontosabb, elgondolkodunk a sorsán. Hiszen hiába nyernek legtöbbször a hivatásosak a viadalon, hiába kapnak megfelelő felkészítést, üres az életük, csak az erőszak tölti ki, nem pedig a szeretet. A kegyetlenség számukra nem választás, hanem kötelesség, egész életükben.
A kiválasztott, aki megnyeri a viadalt, kap egy házat, illetve a körzete ellátása egy évig biztosítva van.
"Életben tudsz maradni egy olyan vadonban, ahol mindenki az életedre tör?" Ez olvasható a könyv hátulján, és valljuk be, igazán figyelemfelkető a kérdés. De szerintem elgondolkodhatunk azon is, hogy emberek tudnánk-e maradni egy ilyen környezetben? Mennyire uralkodna el rajtunk az erőszak, miközben hideg fejjel kell gondolkodnunk?
 
Mivel már megnéztem a filmet, arról is írnék egy keveset. A történetet jól összefoglalta, de vannak hiányosságok, amik miatt nem lehet átlátni az egész világot. A kapitóliumi emberek tetszettek, de elég komolytalan lett a kinézetük, engem a Kalaposra emlékeztettek, akit Johnny Depp alakított az Alíz Csodaországban.
 
Összességében tetszett a történet, a többi részéről is szándékozom idővel írni.
 
 

2012. március 11., vasárnap

Becca Fitzpatrick - Crescendo

A Crescendo című könyv a Csitt, csittnek a folytatása, ami ugyebár úgy ért véget, hogy Folt "megmentette" Nora életét, és így a lány őrangyala lett. Hőseink élete azonban nem maradéktalanul boldog, hiszen az arkangyalok azon mesterkednek, hogy Foltot a pokolba küldjék. Ha mindez még nem lenne elég, Folt kezd elhidegülni Norától, és egyre több időt tölt Marcie Millar társaságában, aki hősnőnk ősi ellensége.
Ebben a kötetben többet tudunk meg Nora apjának meggyilkolásáról, ami az első részben igencsak el lett nagyolva. Az események és egy hirtelen felbukkanó, titokzatos gyűrű egy bizonyos Fekete Kézhez vezetnek, valószínűleg ő áll az események hátterében. Több, elsőre talán különállónak tűnő szálon futnak a cselekmények, amiket az írónő, az első részhez hasonlóan próbál csűrni-csavarni, igyekszik minket, olvasókat félrevezetni, majd egy váratlannak szánt végkifejlettel meglepni. Ez, akárcsak a Csitt,csittben, itt sem jön össze Fitzpatricknak. Az írónő lendületessé teszi az olvasást, nem untam a történetet, mindig azt vártam, hogy "nah most végre itt igazán beindulnak az események". Csakhogy erre egészen az utolsó oldalakig várhattam, azt viszont be kell valljam, hogy Fitzpatrick elég ütős függővéget alkotott. Sajnos viszont a szálakat nem jól fűzte össze, néhány dolog nem lett lezárva (nem kulcsfontosságú szálakra gondolok), nem kaptam válaszokat a miértjeimre, és emiatt kicsit úgy tűnik, mintha ezeket csak azért írta volna a történetbe, hogy gyarapítsák az oldalszámot. Talán a harmadik rész után tisztán fogok látni. :)
Nora ugyanolyan idegesítő, mint amilyen eddig volt, ha nem még rosszabb. Továbbra is 13-14 éves módjára viselkedik, nem látja be a helyzet súlyosságát (hogy Foltra vadásznak az arkangyalok), hanem Marcie Millar miatt hisztizik, nincs semmi felelősségérzete, és szerintem egy normális ember sem megy el egy idegennel egy olyan bárba, ahol már első ránézésre látszik, hogy baromi veszélyes emberek tanyáznak, csak azért, hogy az exét bosszantsa.
Vee is maradt olyan, amilyen volt, semmi jellemfejlődés nem figyelhető meg egyiküknél sem.
Feltűnik egy új szereplő, Scott, aki Nora óvodatársa volt, és talán neki is köze van ehhez a Fekete Kéz ügyhöz. Jobban megismerjük Folt barátját, Rixont is, ugyanis Vee randizgatni kezd vele. Hát igen, ami "drága" Vee-nk úgy néz ki, megállapodik egyetlen pasi mellett. :)
Foltot még mindig kedvelem, ugyanolyan sötét és veszélyes és bármit megtenne Noráért. A cselekedetei azonban még logikátlanabbak, mint a Csitt,csittben. Eléggé következetlenül és éretlenül viselkedik, és furcsa, hogy ilyen könnyen félre tudták vezetni.
Nagyobb figyelmet kap Marcie Millar is, aki már az első részben is idegesített engem. Nem örültem, hogy többet kell hallgatnom a nyávogását, de legalább megtudjuk, hogy miért is viselkedik/viselkedett ennyire gyerekesen és nevetségesen.
Nagy körmondatokra és részletes leírásokra ne számítsunk a Crescendo-ban sem, de néhány helyen megfigyelhető az írónő fejlődése. Összehozott egy-két szép, hosszú mondatot, de összességében nem ez a stílus jellemző a könyv egészére.
Ennek a kötetnek is nagyon szép borítót hoztak össze, bár nekem a Csitt,csitté jobban tetszett. (Vajon miért? :) )
Az alapötlete a Crescendonak is nagyon jó, viszont a részletek nem lettek megfelelően kidolgozva. Néhány jelenet elég idétlenül sikerült, sok oldal meg szerintem csak azért lett megírva, hogy hosszabb legyen a könyv.
Nem mondanám, hogy rossz könyv, egy unalmas délutánon szórakoztató tud lenni, viszont megvannak a maga hibái. Aki a Csitt,csittet szerette, annak ez is biztosan tetszeni fog. :)

2012. március 9., péntek

Becca Fitzpatrick - Csitt, csitt

Nemrég szántam rá az időt, hogy elolvassam a Crescendot, de úgy gondoltam, hogy mielőtt kézbe venném, újraolvasom a Csitt, csittet, hiszem Norán és Folton kívül a többi szereplő nevére sem emlékeztem. :) Jól döntöttem, mert így a könyvnek sok hibája tűnt fel, amiken az első olvasáskor elsiklottam. A Csitt,csittben annakidején a gyönyörű borító (mert hát valljuk be, az a zuhanó angyal valami káprázatos látványt nyújt), és a titokzatos fülszöveg fogott meg. Amiről később kiderült, hogy korántsem olyan titokzatos, hiszen nagyjából az utolsó fejezeten kívül minden "poént lelő".
Amit imádtam a könyvben, az az alapsztori: egy arkangyalból lett bukott angyal, akinek az a lehőbb vágya, hogy emberré váljon, mégis képes feladni az álmát a szeretett lányért. Ez az ötlet valami zseniális (szerintem), kár, hogy a megvalósításra nem használhatom ezt a jelzőt.
Hősnőnk, Nora Grey többé-kevésbé átlagos életet él. Édesapja meghalt, édesanyja sokat utazik, így Norának sok időt kell otthon egyedül töltenie. Az iskolában visszahúzódó, igyekszik jól tanulni, és van egy baromira idegesítő barátnője, Vee Sky (engem már a neve is idegesít. :)). Vee állandóan fecseg, meglehetősen következetlen és éretlen (korához képest is), és ami a legfőbb és legjobban kidolgozott jellemvonása, hogy minden pasira rágerjed (kor nem számít). Egy blogon nagyon találó véleményt olvastam róla: TSTL, azaz too stupid to live XD. Nora karaktere sincs kidolgozva, cselekedeteiből csak a bosszantóan gyerekes jellemvonásait ismerjük meg, amik egy 13-14 éves lánynál még elfogadhatóak, de egy 16-17 évesnél már nem. Világossá válik előttünk azonban több tulajdonsága is, méghozzá felsorolás formájában a következő környezetben: Norának biológiaórán együtt kell dolgoznia Folttal, fel kell jegyezniük egymás tulajdonságait, és mivel már Folt régóta figyelte Norát, megismerte a lányt, így kisujjból kirázta, hogy hősnőnk milyen ember valójában. Hát ez meglehetősen amatőr módja a karakterkidolgozásnak, és ezt nem azért mondom, mert én tudok jobbat, egyszerűen így van.
Foltot imádtam, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy én azt a Foltot szeretem, aki a fejemben létezik, nem azt, akit az írónő megalkotott, ő ugyanis szó szerint semmilyen. Az ember nem azt várná el egy az emberiséggel egyidős lénytől, amit Folt művelt. Teljesen logikátlanok a cselekedetei, körülbelül mint egy 16-17 éves (talán még ennél is fiatalabb, éretlen) fiúnak. Ugyan mi van Norában (aki egy idétlen csitri), aminek köszönhetően Folt (hangsúlyoznám, egy emberiséggel egyidős angyal) beleszeret?! És ez a név... Folt... Azt sem értem, hogy miért kellett lefordítani, de mindegy, ezt írom én is, mert így szoktam meg. Az meg szintén nagy baromság, amilyen körülmények között megkapta ezt a becenevet... Ami tetszett benne az az, hogy tényleg mindig igazat mondott.
Ejtsünk néhány szót a cselekményről is. Az alapötlet, mint már említettem, nagyon megfogott. Úgy látszik, hogy az írónő utánanézett a dolgoknak: Énókh könyvének, bukottaknak, nephilimeknek, nemcsak hallott egy szót és ahhoz írt valamit, és ezért külön pont jár. Folt korábban arkangyal volt, de ember akart lenni, és ezért megszállt egy emberi testet. Emiatt társai letaszították a Mennyből és kénytelen bukottként élni a Földön, ám álmát azóta sem adta fel, megszállottan keresi a módját, hogyan tudna emberré válni. Az írónő a további szálakat próbálja csűrni-csavarni (meglehetősen kevés sikerrel), hogy aztán valami jó kis váratlan, kiszámíthatatlan végkifejlettel meghökkentse az olvasókat. Hát ez sajnos nem jött össze neki. Norát titokzatos balesetek, támadások érik: elüt valakit autóval, a kocsi totálkárosra törik, mégis, mire a lány hazaér, csak egy karcolás látszik rajta; betörnek hősünk házába, feldúrják a szobáját, de mire a rendőrség kiér, minden rendezetten van a helyén, de a többit nem említeném, legyen meglepetés :). Kérdés, hogy vajon ki állhat a támadások mögött, Folt, vagy netalán az új diák Elliot? Utólag nem egy nagy szám a könyv, viszont valami mégis hajtott, hogy továbbolvassam, első és második alkalommal is.
Nem tudom, hogy az írónő, vagy a fordító hibája-e a sok idétlen mondat. Több helyen is vettem észre idétlenül hangzó, sokszor nem is értelmes kifejezéseket. Ez a Crescendora is jellemző, de azt majd később... :) Az egyik kedvencem: "járt az agyam, mint a mosógép" XD, hát komolyan, ezen röhögnöm kell. Ezer bocsánat, ha ez a Crescendoban volt, kicsit összefolyik a két kötet. :)
Hát... Eléggé lehúztam ezt a könyvet, talán túl szigorú voltam, főleg Folttal szemben. Szegény Folt, pedig őt tényleg szeretem. :) Mentségemre legyen, hogy a fülszöveg és a beharangozások után nagyon sokat vártam tőle, magasra tettem a lécet, amit ez a könyv meg sem közelített. Első olvasáskor túlságosan elfogult voltam, még jó, hogy nem akkor írtam meg a bejegyzést. Összességében nem azt mondom, hogy rossz könyv, van sok hibája, talán azért, mert elsőkönyves íróról van szó, de az biztos, hogy olvastam már ennél sokkal jobbat és rosszabbat is. :)